A Lengyelországban történtek azt mutatják nekünk, hogy borsos ára van annak, ha egy ország Brüsszelnek tetsző „jogállami” kormányt választ. Sebestyén Géza írása.
2024 elején az Európai Unió 6,3 milliárd eurónyi forrást szabadított fel Lengyelország számára, miután az új kormány hatalomra lépésével Brüsszel úgy ítélte meg: helyreállt a jogállamiság. És a „jogállam” az első naptól kezdve dübörgött is.
Ezt is ajánljuk a témában
Öntötte a támogatást az elmúlt másfél évben a lengyel gazdaságba az Európai Unió vezetése, még az elzárt csapokat is megnyitották, hogy a számukra szimpatikus Donald Tusk erőit segítsék. Az eredmény viszont finoman szólva sem sült el jól.
A kormány beiktatása után alig néhány nappal a lengyel közmédia vezetését – politikai üzenettel terhelt gesztusként – eltávolították. A művelet nem volt mentes az erőszaktól sem: az ellenzéki Jog és Igazságosság (PiS) párt egyik képviselőnője, Joanna Borowiak sérülést szenvedett a helyszínen.
A jogállamiság próbája az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdésében is gyorsan elérkezett. 2024 januárjában Adam Bodnar igazságügyi miniszter – egyben főügyész – leváltotta a legfőbb ügyészt, Dariusz Barskit, akit az előző kormány nevezett ki. Ez a lépés annyira jogállami volt, hogy tavaly novemberben az alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította.
A nemzetközi figyelem sem maradt el. Az Egyesült Államok kongresszusának igazságügyi bizottsága figyelmeztető levelet küldött az Európai Bizottságnak, aggodalmát fejezve ki a lengyel sajtószabadság és demokrácia jövője kapcsán.
A levél hangsúlyozta: a demokratikus intézményrendszerek eróziója nem csupán belpolitikai ügy – Európa egésze számára intő jel lehet.
A politikai váltások gyakran új pénzügyi prioritásokkal járnak együtt – de Lengyelország példája 2024-ben ennél sokkal többet árult el. A jogállamiság helyreállításának hirdetett narratívája mögött olyan állami költekezés indult meg, amely mind Brüsszelből, mind Varsóból ömlött a gazdaságba, ellenőrzés és mértéktartás nélkül.
Miközben az uniós források újra megnyíltak, a hazai közpénzek elköltése is rekordokat döntött. Ennek eredményeképpen a lengyel államháztartás hiánya 2024 végére elérte a történelmi 211 milliárd zlotyt (1. ábra). Ilyen brutális deficitet korábban sosem láttunk. Összehasonlításképp ez háromszorosa annak, amit még a legnagyvonalúbb, legkevésbé takarékos kormányzati időszakokban is túlzónak tartottak.
A közpénzek pazarló felhasználása előbb-utóbb mindig nyomot hagy a számokban. Nem meglepő tehát, hogy a 2023 végi kormányváltás óta Lengyelország államadóssága robbanásszerű növekedésnek indult. A legfrissebb adatok szerint az ország immár több mint 30 százalékkal nagyobb összeggel tartozik hitelezőinek, mint alig másfél évvel korábban – lásd 2. ábra.
A jelenség nem csupán nominálisan, hanem arányosan is riasztó. 2024 végére a GDP-arányos államadósság több mint 10 százalékponttal nőtt meg az előző év decemberéhez képest. Ez nem pusztán könyvelési adat: a gazdasági mozgástér szűkülését, a jövő generációinak terhelését, és a befektetői bizalom megingását is előrevetíti.
A számok mögött ott a kérdés, amit nem lehet elkerülni: vajon meddig fenntartható ez az irány? Milyen árat fizet a lengyel társadalom a politikai döntések pénzügyi következményeiért?
Joggal hihetnénk, hogy a hatalmas állami költekezés és a növekvő hitelfelvétel legalább élénkíti a gazdaságot. Hiszen gyakran halljuk: ha pénzt pumpálunk a rendszerbe, az ösztönzi a fogyasztást, beruházást, munkahelyteremtést. Csakhogy Lengyelország jelenlegi helyzete – fájdalmas módon – rácáfol erre az elméletre.
A 2024-es évben a gazdaság teljesítménye megrendítően gyenge képet mutat. A foglalkoztatottak száma 200 ezer fővel csökkent azóta, hogy Donald Tusk kormánya hivatalba lépett – egy olyan visszaesés, amelyhez hasonlót utoljára a COVID-járvány legsötétebb hónapjaiban láttunk. És ami különösen aggasztó: a legnagyobb zuhanás éppen a legutóbbi negyedévben történt meg (lásd 3. ábra).
Ez már nem egyszerű gazdaságpolitikai hiba, hanem figyelmeztetés. A munkahelyek eltűnése, a bizalom megingása, és a növekedés hiánya nemcsak statisztikai mutatókban jelentkeznek – ezek a lengyel családok mindennapjait, megélhetését veszélyeztetik.
A munkahelyek számának csökkenése önmagában is aggasztó, ám ha mindehhez a bérdinamika lassulása is társul, az már súlyos társadalmi következményekkel fenyeget. Lengyelországban épp ez történik.
2023 végéig a lengyel dolgozók átlagbérei még több mint 10 százalékos éves ütemben nőttek – biztató jeleként egy éledező gazdaságnak. A Tusk-kormány hivatalba lépése óta azonban ez a lendület megtört. A friss adatok szerint ma már csupán 7–9 százalékkal nőnek a keresetek, és ami még inkább elgondolkodtató: a trend továbbra is lefelé tart. A bérnövekedés tempója hónapról hónapra csökken (4. ábra).
Mit tehet egy átlagos lengyel család, ha egyre nehezebben talál munkát, és a fizetése már nem tart lépést a kiadásaival? Ugyanazt, amit sok magyar háztartás tett a 2008-as válság előtti években: elkezd hitelből élni.
A 2023-as kormányváltás előtt a lakossági fogyasztási hitelek összege folyamatos csökkenést mutatott – a háztartások óvatosabbak voltak, igyekeztek elkerülni a túlzott eladósodást. Ám a Tusk-kormány hivatalba lépése óta ez a tendencia megfordult. A legfrissebb adatok – lásd az 5. ábrát – egyértelmű növekedési pályát rajzolnak ki: a lakossági hitelek állománya ismét emelkedik. Ez a fordulat nem csupán gazdasági adat. Ez egy néma segélykiáltás.
A számok olykor könyörtelenül őszinték. 2025 áprilisáig a lengyel háztartások teljes adósságállománya több mint 30 milliárd zlotyval emelkedett – ez már önmagában is figyelemre méltó növekedés. De még beszédesebb a hitelállomány aránya a háztartások jövedelméhez viszonyítva.
2021 és 2023 között a lengyel családok komoly pénzügyi önfegyelmet tanúsítottak: a jövedelmükhöz mért hitelállományt sikerült 54 százalékról 40 százalékra csökkenteni. Ez a csökkenés két év megtakarítási törekvéseit tükrözte – egyfajta kollektív óvatosságot a jövő felé. Ám ez az eredmény alig egy év alatt nagyrészt szertefoszlott.
A Tusk-kormány első évében az arány újra 49 százalékra ugrott.
Ez nem pusztán pénzügyi statisztika – ez annak lenyomata, hogy a családok kénytelenek felélni tartalékaikat, és a jövőjüket zálogosítják el a jelen megmentése érdekében. A kérdés így már nem az, hogy mikor indul be a gazdaság, hanem az, hogy meddig bírják a családok – pénzügyileg, pszichésen, társadalmilag. A válasz nem pusztán Lengyelország sorsát érinti. A tanulság Európa egésze számára megszívlelendő.
A gazdasági mutatók romlása önmagában is aggasztó, de talán még riasztóbb, amikor az emberek már a jövőbe vetett hitüket is elveszítik. Lengyelországban ma pontosan ez történik.
A fogyasztói bizalmi index – amely jól tükrözi a lakosság gazdasági várakozásait és hangulatát – a PiS-kormány utolsó évében folyamatosan emelkedett. Az emberek úgy érezték: a nehézségek ellenére a helyzet javul, és érdemes tervezni, építkezni, hinni. Ám ez az optimizmus drámai hirtelenséggel tört meg 2023 végén, a kormányváltás idején. Azóta a bizalmi index meredeken csökken – ahogyan azt a 6. ábra is világosan megmutatja.
Ez nem csupán egy grafikon íve – ez a társadalmi közhangulat tükre. A félelem, a kiábrándultság, a jövőtől való tartás lassan áthatja a hétköznapokat. Úgy tűnik, a „jogállamiság visszaállítása” címszó alatt indított politikai fordulat legnagyobb vesztese nem a régi elit, hanem maga a lengyel nép.
Lengyelország elmúlt másfél éve világos figyelmeztetés Európa számára: a politikai megfelelés nem mindig jár együtt társadalmi jóléttel. Bár az új kormány megalakulásával Brüsszel újra megnyitotta az uniós pénzcsapokat, és a támogatások valóban megérkeztek, a gazdaság és a társadalom mély struktúrái ettől nem erősödtek – éppen ellenkezőleg.
A lakosság életminősége nem javult, sőt: a foglalkoztatás csökken, a bérnövekedés üteme lassul, a fogyasztói bizalom zuhanórepülésbe váltott. Mindeközben a háztartások és az állam egyaránt egyre mélyebbre süllyed az eladósodásban. Ez a gazdaságpolitika nem bőséget teremt, hanem a jövőt éli fel.
A lengyel történet nem csupán számokról szól – ez egy ország kollektív tapasztalata arról, mi történik, ha az uniós nagypolitikai felülírja a nemzeti érdekeket. A tanulság világos: ha a „jogállamisági” aggályok miatt korábban elzárt uniós pénzcsapok meg is nyílnak, az így elutalt eurók nem az átlagemberekhez érkeznek meg.
A szerző az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.
Nyitókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Donald Tusk lengyel kormányfő (Fotó: Bartosz Banka / AFP)
Meglett az ára a felelőtlen politikának.
A lengyel kormányfő a részleges határellenőrzés bevezetését tervezi a két ország között.
Az Európai Bizottság is szép számmal képviselteti magát az idei találkozón. A témák között lesz: Ukrajna, a migráció és Európa helyzete.
A 2026-os választások tétje: lesz-e mozgástere Magyarországnak, vagy Ukrajnával kiegészített brüsszeli szuperállamot kapunk a nyakunkba. Orbán Balázs írása.
Csak az elektromos áram ára 63 százalékkal nőtt, de a lakbér se kutya.
„Lengyelországnak és Magyarországnak közös érdeke az Európai Unió politikai központosításával szembeni fellépés” – fogalmazott a Szejm alelnöke.
Izrael szándékosan túsztárgyalásokról szóló megbeszélésnek nevezte a csütörtök esti biztonsági kabinetülést, hogy elaltassa Teheránt és zöld utat adjon az Iránon belüli hajnali csapásnak – mondta egy magas rangú izraeli forrás pénteken a The Jerusalem Postnak.
Normális ember nem csinál ilyet; ha mégis, akkor elbujdosik, elnézést kér, csöndben marad.
